Budapest-Farkasréten, a XI. Németvölgyi út 138. szám alatt épült közös protestáns (evangélikus – református) templomban, a temető főbejáratától és a Mindenszentek római katolikus plébániatemplomtól néhány percnyire, minden hónap második hétfőjén este fél héttől a farkasréti ökumenikus közösség tart összejövetelt. Különböző krisztusi felekezetekből, gyülekezetekből, egyházközségekből érkeznek a testvérek, hogy egy közösen meghallgatott előadás, igehirdetés vagy bizonyságtétel nyomán együtt gondolkodjanak, beszélgessenek, imádkozzanak, énekeljenek, majd előbb jelképesen, végül valóságosan is asztalközösségben legyenek egymással. A közösség nevét csupa kisbetűvel írják: jogilag sem egyházi, sem világi értelemben nem létezik. Lelkileg és tényszerűen viszont annál inkább: immár több mint 25 esztendeje. Még a pártállami időkben, a keresztény fiatalok találkozóhelyévé lett franciaországi, taizé-i ökumenikus közösséggel (többé-kevésbé titokban) kapcsolatot tartó, főként evangélikus testvérek hozták létre. Az összejövetelek lelki töltésében, énekeiben mindmáig fennmaradt a taizé-i jelleg, bár az akkori ifjú alapítók felett egy kissé már eljárt az idő.
Az előzmények 1965 januárjáig nyúlnak vissza: akkor járt először hazánkban egy taizé-i szerzetes, a német származású frère Rudolf. A Tartsay Vilmos utcában, a Buda-hegyvidéki evangélikus gyülekezetben mintegy 100-an találkoztak vele, de Pannonhalmán és Budapesten fiatal bencés szerzetesekkel is felvette a kapcsolatot. Barátságok, lelki kapcsolatok szövődtek az egységtörekvések iránt fogékony magyarországi keresztények és a taizé-iek között. Rudolf testvér 1-2 évenként újra jött, magánszemélyként. Akkor még csak titokban lehetett vele találkozni. A 70-es évek második felének „puha diktatúrája” idején a krisztusi ökumené elkötelezett hívei megpróbáltak hivatalosan engedélyezett, nyilvános alkalmakat is meghirdetni, de ezek elől akkor még mind a protestáns, mind a katolikus egyházi vezetők mereven elzárkóztak.
1979 Szilveszterére néhány keresztény fiatal, aki az év nyarán Taizé-ben járt, felekezetközi találkozót és újévi virrasztást szervezett az ott szerzett lelki élmények, megtapasztalások továbbadására. Az angyalföldi (XIII. ker. Kassák Lajos úti) evangélikus gyülekezet akkori lelkésze, Benczur László ehhez rendelkezésükre bocsátotta a templomát, bár püspöki titkár korából jól tudta, mit és mennyit kockáztat. (Az általa közvetített kérésekre annak idején mindig kemény és szigorú „letiltás” lett a válasz.) A program (előadások, beszélgetések, igei elmélkedések, közös imádság, éneklés) mintegy 18 órán keresztül folyt, kb. 70-80 állandó résztvevővel. Egy-egy időszakra mások, ennél többen is eljöttek. A leghűségesebb, a keresztény egység iránt leginkább elkötelezett résztvevők között szoros kapcsolat alakult ki. Ezzel létrejött a mai farkasréti közösség sarjadó csírája.
1980 tavaszán (az „Exaudi” vasárnapot megelőző szombaton) ökumenikus lelki napra került sor a Bécsi-kapu téri evangélikus templomban. A szervezők nem kértek püspöki engedélyt, de Koren Emil esperes saját felelősségére helyet adott az összejövetelnek. Ez alkalommal már köztiszteletben álló egyházi személyek is tartottak előadást, közöttük Jelenits István piarista tanár és Hafenscher Károly evangélikus lelkipásztor. Az egész napos programnak legalább 150 állandó és még ugyanennyi időszakos résztvevője volt. Néhány helyről (például a zugligeti plébániáról) népes, szervezett csoportok jöttek. Itt született elhatározás arról, hogy a továbbiakban havonként találkoznak, testvéri közösségben megélt eszmecserére, beszélgetésre, elmélkedésre, éneklésre és imádságra.
Az 1979 vége óta folyamatosan létező közösség kezdeti működése azonban nem volt zavartalan. Az akkor illetékes evangélikus püspök a Bécsi-kapu téri összejöveteleket leállította. Három alkalomra a pasaréti református gyülekezet adott helyet a közösségnek, ám onnan is tovább kellett állniuk. Isten azonban jó előre elkészítette a megoldást.
A kelenföldi evangélikus gyülekezet és a külső-kelenföldi református gyülekezet – ideiglenes szükségmegoldásként – Budapest-Farkasréten közösen használt egy szerény külsejű, megviselt állagú volt raktárépületet. Az 1994-ben épült mai templom helyén állott közös kápolna (imaház) evangélikus részről egyházilag hivatalosan jóváhagyott programjában már korábban szerepelt a közös, „ökumenikus” bibliaóra, illetve szeretetvendégség (agapé) lehetősége. A mennyei indíttatás iránti engedelmesség, de emberi ötlet és bátorság is kellett hozzá, mind a szervezők, mind az illetékes lelkipásztorok (Bencze Imre és Missura Tibor, valamint református részről Kovács Mihály) részéről, hogy ezt a papírra fektetett munka-programot a „hajléktalanná” lett ökumenikus közösség tölthesse meg új, élő lelki tartalommal.
A hűség és az engedelmesség áldást hozott: Farkasrét csírája szárba szökkent, kivirágzott és jó gyümölcsöt termett. Az alkalmak azóta is megszakítás nélkül követik egymást. Az esték látogatottsága átlagosan 20 és 60 fő között van, de voltunk már 100-nál többen is. A felekezeti összetétel vegyes, és az időben változó. A többség ma már római katolikus: a környékbeli plébániák lelkészei rendszeresen hirdetik alkalmainkat, sokszor ők maguk is eljönnek. Továbbra is vannak azonban evangélikusok, reformátusok, baptisták. Néha más, kisebb felekezetekből is érkeznek vendégek.
Egy szűkebb, állandó előkészítő közösség gondoskodik a programokról, az előadókról, a külső feltételekről. Mindegyikük a saját gyülekezetének, egyházközségének is tevékeny, hűséges tagja. Lelkészek, teológiát végzett testvérek is vannak közöttük, ez azonban nem jelent előjogokat. Emberi, evilági értelemben nincs „vezető”: az egyes estéket az előkészítő közösség valamelyik tagja vezeti, „animálja”. Alkalmainknak az évek során kikristályosodott, megszokott rendje van. Az előadás (vagy igehirdetés, elmélkedés, bizonyságtétel) kb. 40-45 perc terjedelmű, ezt némileg irányított beszélgetés, majd közös áhítat, imaközösség és igen egyszerű szeretetvendégség (zsíros kenyér, lekváros kenyér, tea) követi. Sajátos (ősegyházi eredetű, a keleti ortodoxia által megőrzött) hagyományunk a „proszfóra”: nem sakramentális (nem szentségi jellegű) asztalközösség. A Krisztusban való közösségünk jeleként egy-egy falat kenyérrel kínáljuk meg egymást, kérve az Egyház Urát, hogy vezessen el mielőbb mindannyiunkat a teljes és zavartalan eucharisztikus (úrvacsorai) közösségre. Összejöveteleink időtartamát nem korlátozzuk: a tényleges program este ½ 7-től kb. ½ 9-ig tart, de kisebb csoportokban sokszor ½ 10-ig, 10-ig is elbeszélgetünk.
A közösség évek óta hagyományos feladatai közé tartozik, hogy a XII. kerületi katolikus és protestáns egyházközségekkel szorosan együttműködve részt vállaljon a januári egyetemes imahét programjából. Ilyenkor mód nyílik rá, hogy olyan testvéreink is megismerjenek bennünket, akik addig nem vagy keveset hallottak rólunk. Időnként a szokásos „második hétfőkön” kívüli, egész napos találkozókra is sort kerítünk. A nyári hónapokban is találkozunk: előzetesen meghirdetett program nélkül, éneklésben, imában, beszélgetésben, Isten igéje körül. Szeretettel hívjuk alkalmainkra keresztény testvéreinket bármely felekezetből, közösségből. Keresünk áldozatkész, elkötelezett munkatársakat is az előkészítő közösség erősítésére.
Istennek hála, Farkasrét ma már nem rendkívüli jelenség országunkban. Egyre több keresztény ismeri fel, hogy egymással versengve, a magunk felekezetét egyedül hitelesnek és tökéletesnek, másokét pedig fogyatékosnak ítélve magával Krisztussal sem lehetünk bensőséges egységben. Farkasrét mégis él és működik, amíg Urunk akarja és élteti. Hogy látható és tapintható legyen az életünkben a Krisztus-követők egy-volta, az Atya akaratából, a Lélek által, a Krisztusban kezdettől fogva adott titokzatos mennyei valóság: „én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek” (Jn 17,23).
Budapest, 2005. január
Párbeszéd Munkacsoport, 2006. január 17. http://www.dialogue.hu